Amíg nálunk szomorkás az idő, Olaszországban bizony tombol a nyár. Több alkalommal is volt már szerencsém ellátogatni a Csizma legkülönbözőbb pontjaira, legutóbb múlt héten, de most sem kellett csalódnom. Az étel, a látnivalók és a flóra még mindig kiválóak.
Valamelyik vacsora alkalmával egy üveg Prosecco-t kortyolgattunk, amikor is a beszélgetésünk egy minden alkalommal visszatérő témára terelődött - miszerint egyenesen pofátlanság, hogy vadon, sövényként a semmi közepén is szebbnél szebb növények virulnak. Felmerült bennem, hogy mivel autóval érkeztünk, akár egy kis elégtételt is vehetnék, de gyorsan elhessegettem a leanderlopás gondolatát. Egészen addig, amíg másnapi kirándulásunk során nem szembesültem a legszebb cserepes rozmaringgal a tűző napon, egy aprócska párkányon, valahol az Isten háta mögött:
Kijózanítóan hasított belém a tudat, hogy előző nap szent meggyőződéssel fejtettem ki, hogy rozmaringot cserépben tartani lehetetlen, ma pedig szembesülnöm kellett azzal, hogy bizony nagyon is lehet. Elhatároztam, hogy kárpótlás gyanánt akkor mégis elégtételt veszek :)
Senkit sem szeretnék lopásra buzdítani mert nem szép dolog, de mentségünkre szolgáljon, teljesen lakatlan területről gyűjtöttünk (a többi tetves volt), de ez a dolgon nem változtat: van néhány szár zsír új olasz leanderem. De mi is velük a teendő? Kicsit vágjuk vissza, és egyik oldalukon alul hántsuk le a szárakat. Vágjuk le a virágokat, rövidítsük meg a hajtásokat, majd tegyük őket vízbe.
Ha szerencsénk van, a szárak néhány hét áztatás után gyökereket fejlesztenek majd, és az anyanövénnyel azonos, új egyedeket kapunk - amelyek a visszavágás függvényében még idén virágba is borulhatnak:
