Vannak brandek, amiket valljuk be, nem a magyar piacra szántak, vagy legalábbis nem gondoltak át, ha mégis. Az asszociatív memóriám elég fejlett, így én remekül szoktam szórakozni egy-egy nagybevásárlás alkalmával. (Kedvenceim a Hyundai Getz; a FOS mint étrend kiegészítő, vagy esetleg a Melissa Odabash-t emelném ki, hogy értsük a példát.) Szerencsétlen datolyaszilva sem tehet róla, hogy kakiszilvának, vagy khakinak hívják sok helyen, bár legyünk őszinték, a honos területeken ezen nem hökken meg senki, míg itthon azért mosolyt csal sokunk arcára. Róla van szó tehát; ismerkedjünk meg a kakiszilvával egy picit közelebbről:

Lassan nyolc éve, hogy az „akkori” legjobb barátommal (aki az óta a férjemmé avanzsált) Isztambulba látogattunk egy görbe hétvégére, és a dervisek, piacok, minaretek mellett nagyobb tételben találkoztunk gyönyörű töklámpásokkal is. Mielőtt megijednél, a hosszú felvezetés után nyugi, ezekről lesz szó.Tehát Isztambul, lassan nyolc éve. Ha egy nyálas lányregényt írnék, kifejezhetném magam úgy is, hogy a lágy tengeri szél a fűszerek illata mellett egy nagy rakás romantikát is hozott a langyos nyárelői éjszakába; de ez egy DIY-hobbikertész blog, így azt mondom csak, hogy rohadt meleg volt, a légkondink meg ennyi: 
Igen, én foglaltam a szállást, nem tagadom - de nagyon jó helyen volt, mentségemre szolgáljon - így inkább sokat csavarogtunk. :)
Esténként a város teljesen megelevenedik, miden teázóban, kávézóban (és kiskocsmában is) csodálatosan faragott és festett lámpások pislákolnak, valami egészen elképesztő a hangulat. Talán már ekkor bevésődött a gondolat, hogy igen, egyszer csinálok egy ilyen lámpát én is magamnak. De az, hogy egy februári vasárnap majd ezzel a fiúval, a közös otthonunkban, a hamarosan érkező kisbabánk szobájába készítjük el, meg sem fordult a fejemben. Meg is hatódhatnék, ha olyan lennék, de télnyleg :D Csak nem vagyok.

A hosszú felkonf után először is Erzsinek tartozom köszönettel, hogy meglepett minket ezzel a csodálatos, saját termesztésű, formás kis korsótökkel, amit mikor először a kezembe fogtam, mint egy időgép repített vissza Isztambulba. Lássuk tehát a szóban forgó alanyt: 
Kutakodtam a neten, de a készítés metodikájával kapcsolatban nem lettem azért sokkal okosabb. Vágni kell rá egy léket (ahol az izzó is bekerül majd), kikaparni a száraz tartalmat majd faragni, furkálni – köszi. Asztali lámpára volt szükségünk, így legalább az nem volt kérdés, hogy a kiszárított tök alját kell majd levágnunk. Előre szólok, kemény :) nem árt az ember és megfelelő szerszám a háznál:
A belsejében lapulnak a száraz magok, amelyek inkább pajzsszerűek, nem a megszokott tökmag formájúak. Erzsi és a szakirodalom szerint is csírázóképesek, így ne dobjuk ki. Én áprilisban tenni fogok velük egy próbát, de erről egy másik bejegyzésben adok majd számot. 
Szuper! Az alja levágva, belseje nagyjából kikaparva- és most?! Ceruzát és fúrókat elő, mert a kreatív része jön.Nem mértani pontossággal álltam neki a rajzolásnak, csak érzésre. Hogy őszinte legyek, nagyon kíváncsi voltam milyen lesz, nem vesztegettem az időt. Szabadkézzel felskicceltem a mintákat, majd nekiestünk. Többféle méretű fúrószárral is dolgoztunk.
Tapasztalat: a tök tök kemény, ezt már megállapítottuk a vágásnál, viszont a héj nem egyformán vastag, így van ahol vékonyabb és kicsit puhább, van ahol jobban meg kell dolgozni – figyeljünk, ne roppantsuk össze (főleg, ha már sok rajta a luk). Ezen felül a belső, szivacsos rész egy része már csak akkor válik le könnyen, ha alaposan megfurkáltuk. Picit szemetes meló lesz, és el is tart egy darabig, ha nem csak random lukasztgatunk. Családi erővel erre jutottunk: 
Egy kis lakkozás és festés még hátra van, de hogy őszinte legyek, a színe és a mintája is nagyon tetszik, így tényleg csak egy minimális fehér színt kap a legteteje, hogy jobban illeszkedjen az enteriőrbe. 

Cudar idő van kint, jobban esik bekuckózva teát szürcsölgetni, és a nyárról ábrándozni. Készítettem a tea és az álmok mellé egy rövid kvízt azokról a helyekről, ahol akár most is szívesen lennék. Eltalálod, hol készültek a képek?

Loading...

Szerencsés vagyok, sokat láthattam már a világból, így egy-egy útibeszámolóra (persze nem teljesen elrugaszkodva a blog fő csapásirányától) korábban is volt már példa, most is hű maradok a hagyományhoz. In medias res; ezúttal Japánban, Tokyoban találtam magam, így miről is írhatnék másról, mint a csodálatos parkokról?! Közülük is arról, ami leginkább rabul ejtette a szívem különleges hangulatával; a Hama-Rikyu kertről. 

A Kert a pezsgő japán főváros szívében, a Szumida folyó torkolatánál kínál felüdülést az oda ellátogatóknak. Egy szelet béke, egy falat zöld - mondhatnám :) de hogy őszinte legyek, a világ egyik leghatalmasabb városában döbbenet, de úton útfélen, a felhőkarcolók oldalán vagy tetején is találni szépen gondozott, ápolt kerteket, vagy csak egy kis bokrot, talpalatnyi füves részt. 

Ez a szóban forgó 25 hektáros terület jelenleg a város tulajdonát képezi, és egyben Tokyo második legnagyobb kertje is. A régi Edo város nemesei építették, majd a feudális Japán Tokugawa családjának kezébe került, akik később a császárnak adományozták. 
Napjainkban sem a szó szoros értelmében vett közpark, tehát belépődíj köteles (jelképes 300 JPY a felnőtt jegy, illetve nyitva 9-17.00 óra közt tart, ami évszakonként változhat).

Akár rajongunk a természetért, akár nem, ha Tokyoban járunk, érdemes felkeresni a Hama-Rikyu garden-t. A tájkertben találunk bőven történelmi emlékeket érdeklődési körünknek megfelelően (a teljesség igénye nélkül):

Például egy csodás, 300 éves feketefenyőt. Ez Tokyo egyik legnagyobb és legöregebb fenyője, amelyet Ienobu Tokugawa Shogun ültettetett: 

Igen, ez mind egy fa! Nem hiszed? Nézzünk alá:

A csodásan rekonstruált, és ma is működő Nakajima no Ochaya teaház volt a kedvencem: 

A teaházban Meidzsi császár fogadta nyugati vendégeit, köztük Grant amerikai elnököt is - erről az eseményről egy híres képet is találunk a teaház tavacska felőli központi részén.  Az eredeti, 1704-ben épült teaház tűzvészben elpusztult, a most láthatót az eredeti mintájára 1893-ban rekonstruálták. A teaházban 540-720 JPY ellenében hagyományos zöldteát és édességet szolgálnak fel, amennyiben kedvet kapunk. Ajánlom, már az autentikus hangulat miatt is érdemes kipróbálni, de a természetes légáramlás Is frissítő egy meleg napon: 

Kertbarátok egy végeláthatatlan szegfűmező mellett, vagy szépen ápolt, japán stílusúra alakított, honos fákkal övezett tóparton sétálhatnak az évszázadok alatt shogúnok által kitaposott ösvényeken.  Különlegesen szépek egész évben a fekete és vörösfenyők, vagy a tavasszal virágot bontó cseresznyefák, esetleg az őszi ginkobilobák is. 

A vadászni szeretők is találnak kedvükre való látnivalót, mert a park megemlékezik a régi főurak egyik kedvelt hobbijáról, a vadkacsa vadászatról is. Szépen helyreállított kacsaleseket és gátrendszert is találunk. 

Ha kigyönyörködtük magunkat, a parkból indul menetrend szerinti vizibusz, amely segítségével sok kihagyhatatlan nevezetességhez eljuthatunk, de gyalogosan is számos egyéb, nem botanikai látnivaló elérhető :)

A gasztronómiai kitérők nem állnak messze tőlem, de eddig ilyen messzire még nem kalandoztam el, és persze ilyen hosszasan sem. Ezúttal egy szibériai organikus kiskertbe szeretnélek elkalauzolni Titeket, ahol egy helyben termelt alapanyagokból készült ebéddel is megvendégeltek minket :) 

Augusztus végén férjemmel felkerekedtünk, és a méltán híres Transz-Szibériai Vasútvonal környékén kalandoztunk egy nagyot. Órákig tudnék mesélni a mellettünk gőzös füstben elsuhanó zord, de tekintélyt parancsoló orosz tajgáról, a szovjet mementóról - de nem szeretném bőrére ereszteni, maradjunk a témánál (érdeklődőknek persze egy jó tea mellett szívesen tartok beszámolót:).
Tehát kiskertek, nyári lakok - vagyis a dácsák. Hangzatos elnevezés, jól sejtjük, csak úgy nem is lehetett ám hozzájuk jutni. Szovjet időkben csupán a kiváltságos városiak részére utalta ki a Párt a dácsát. Hogy mire jó egy ilyen? Egy darab föld, a béke szigete ez, ahol a rövid nyarat természet közelben tölthette el a család, illetve zöldségeket, gyümölcsöket termelhetett magának, állatokat tarthatott. Amolyan kis telekféle, de tényleg semmi luxus. A legtöbb még ma sem csatornázott, így klasszik pottyantós van a kertek végében, ebből kell kiindulni. Napjainkban a szibériai városok piacain gyakran találkozhatunk családokkal, akik saját dácsájuk termését kínálják megvételre, amolyan kereset kiegészítés gyanánt, vagy éppen egyetlen kereseti forrásként.

Ahogyan tekeregtünk a szűk utcákban az ódon kerítések közt, mintha az időben sétáltunk volna fel és alá, majd egyszer csak megérkeztünk. Nyitott ajtóval vártak minket, amin egy kicsit bátortalanul léptem be, de ahogyan egyre beljebb és beljebb lépkedtem, egyre izgatottabb lettem. Apró összebarkácsolt üvegházak, eldugott rusztikus ágyások váltották egymást, amelyekben bőségesen burjánzott az élet. Úgy csodálkoztam rá a hatalmas sütőtökökre és káposztákra, mintha sosem láttam volna ilyeneket azelőtt.

Szükség van az üvegházakra, mert rövid a nyár, így nem érnek be a termések – paradicsomot, uborkát gyakorlatilag máshogy lehetetlen lenne megtermelni náluk. Ugye milyen mázlink van? Nekünk erkélyen is működik :)
Elképesztő mennyiségű gyógy- és fűszernövény terem a kertben, persze a legjellegzetesebbet szúrom ki azonnal. Kapor. A kapor a szibériai, és az orosz konyha által sokat használt fűszer, tartósításhoz (savanyításhoz) náluk nélkülözhetetlen, bár az volt a benyomásom, hogy a kakaóba is.. Lényeg, hogy minden létező termést savanyítanak, és minden gyümölcsből befőttet, lekvárt készítenek, hogy a hosszú tél alkalmával is értékes vitaminokhoz jussanak.

Vendéglátóink örömmel szemlélték kíváncsiságunkat, majd miután mindent felfedeztünk, kedvesen vendégházuk étkezőjébe invitáltak ebédre.
Az étkező régi szibériai stílusban, kék fehér színekkel, kerámiákkal, függönyökkel és fali csipkékkel díszített, lambériás helyiség robosztus fa asztallal a közepén. Az ablakokban gyógynövények, és csomó olyan dolog, ami máshol furcsa lenne, de itt bűbájos :) 

Mindenek előtt előkerült a házi vodka, amelyet vezetőnk szerint csak ritkán kínál a ház ura, ezzel díjazta feltűnő lelkesedésünket. Szerintem bünteti,  de udvariatlanság visszautasítani, így áldoztunk az illem oltárán. Hiba volt. Miután abbahagytam a fuldoklást (a többiek pedig a röhögést), előételként salátával kínáltak a frissen szedett kerti zöldekből. Azt hiszem, ott egy kicsit megszerettem a paradicsomot :) az illata, az állaga, az íze semmivel sem volt összehasonlítható. Ezt házi káposztából főtt leves követte, mit is mondjak :) utazásunk egyik igazi fénypontja volt. Repetáztam, így kaptam még egy vodkát, dejó. 

A főétel hagyományos orosz húsgombóc volt burgonyával (a kert végében nyulakat, kecskéket, csirkéket és bárányokat tartanak), házi erős mustárral. Egyszerű, de kiváló fogás volt, de az étkezést a desszert koronázta meg. Házi égetett tésztát (nem megtöltött profiterol) kaptunk isteni házi lekvárokkal, kerti gyógynövényekből forrázott teával. A teázásnak Szibériában egyébként régi hagyománya van, előbb terjedt el széles körökben, mint Moszkvában. Ezt természetesen elhelyezkedésének köszönheti - már a XVI. századtól fontos kereskedelmi útvonal húzódott itt Kína és India felé. 

Ebéd után, míg magunkhoz nem tértünk, vendéglátónk sokat mesélt a termesztett növényekről, a rövid nyárról, a hosszú szibériai télről, a régmúlt időkről. Apropó, idő. Szorított már, indult is a vonatunk. Elbúcsúztunk, majd kéz a kézben, jóllakottan sétáltunk vissza a jelenbe a szűk kis utcák ódon kerítései közt.